Fetykó Kinga biológus szemébe nézett egy pajzstetű és megváltozott az élete

Iliás-Nagy Katalin - forrás: atlatszo.hu

2019. január 12. 13:13

Fetykó Kinga biológus szemébe nézett egy pajzstetű és megváltozott az élete

Tudományos munkáját hagyta ott, hogy inkább a kiskertjét gondozza Kecskeméten. Metszőollóval vágja a füvet, imádkozó sáskákkal hadakozik, a tarack megleckézteti, a paradicsomot pedig egy „intelligens lénynek” tartja. Környezeti katasztrófa felé rohanunk, szerinte mégis érdemes küzdeni, de először meg kell tanulnunk másként tekinteni a világra. Fetykó Kinga biológus, gerillakertész paradigmaváltásának története.

Fiatal negyvenes nő létedre ősz a hajad, nem fested. Ritka látvány manapság. Nevezhetjük társadalomkritikának?

Egyszerűen úgy érzem, hogy a világ ma arról szól, hogy legyünk szépek, fiatalok, mindig valami más, mint amik vagyunk. Engem is ért kritika a hajam miatt. Hogy miért nem festem be? Hogy miért nem vágom megint rövidre? Tele vagyunk megfelelési kényszerrel, és folyamatos nyomás alatt élünk. Csináld ezt, csináld azt, légy ilyen, légy olyan. Én egyszerűen csak olyan akarok lenni, amilyen valójában vagyok.  Jelen esetben ősz hajú.

Más nagy váltás is volt nemrég az életedben. Paradigmaváltásnak hívod, de mi is történt pontosan?

Biológusnak, illetve tanárnak tanultam Kolozsváron, rövid ideig tanítottam Máramarosszigeten a Leőwey Klára Líceumban, majd ösztöndíjjal Magyarországra kerültem és ifjú kutatóként kezdtem el dolgozni az MTA Növényvédelmi Kutatóintézetében. A doktori dolgozatomat pajzstetvekből írtam, de eleinte főleg pókokkal foglalkoztam. Mondjuk azt, hogy egy bizonyos szűrőn keresztül észleltem a világot, de ez lassan megváltozott.

Volt egy kutatási dilemmám, amit nem tudtam íróasztal mögött ülve megoldani. Egy bizonyos pókból rengeteget fogtunk, de nem tudtam megmagyarázni a jelenlétüket az adott környezetben.  Annak idején, az egyetemen egy professzorunk azt mondta, hogy a jövő biológusai majd számítógépen nézik, ahogy a kék nyulat a piros róka levadássza, mintha ez az egész csak egy számítógépes játék lenne. Én viszont úgy éreztem, hogy biológusként nem lehet az a jövő, hogy eltűnik a „terepi tapasztalat”. Úgyhogy amikor a kollégám terepre indult, megkértem, hogy vigyen magával. Kiültem egy löszvölgy oldalába, és hagytam, hogy hasson rám a táj. Nagyon erős volt a felismerés, hogy tök mindegy mi van az íróasztalon – meg prekoncepcióként a fejemben –, tök mindegy mit mutatnak a statisztikák és a számok. Ki kell menni és látni kell. Fel kell fogni az „egészet”.

Előadásaidban el szoktad mesélni, hogy volt egy konkrét eset, ami átkapcsolt benne valamit. Mikroszkópon keresztül pajzstetveket vizsgáltál, és az egyik – mielőtt alkoholba helyezted volna, hogy preparátumot készíts belőle –, megfordult és „rád nézett”. A tudományt gyakran éri az a bírálat, hogy mindent a legkisebb részletekig szétboncol, és közben megfeledkezik az egészről. A te esetedben viszont épp arról van szó, hogy minél mélyebbre mentél, annál közelebb kerültél egy nagyobb rendszerhez.

Szinte már közhely, de ahogy egyre mélyebbre merülünk egy témában, lesz egy pont, amikor ráeszmélünk, hogy talán nem is tudunk semmit az egészről. Én minél több részletet, összefüggést érzékeltem, annál jobban alakultam át odabenn. Az „én, mint mindenható ember” képzete kezdett eltűnni. Például egyre nehezebb volt leölni a begyűjtött rovarokat, levágni a mintavételre kiszemelt ágakat és így tovább.

Az ember egyik szűrője az, hogy ami hasznos neki, azt megtartja, ami csúnya, nem fér bele a rendszerébe, azt elpusztítja, mert minek is van az ott. Hát legyen ott, érted? Sok embernek próbáltam elmondani, hogy tekintsünk másképp a rovarokra. Nem értették. De sokaknak már az is felfoghatatlan, ahogy kertészkedem.

Miért, hogy kertészkedsz? Úgy tudom, hogy ollóval vágod a füvet.

Most éppen metszőollóval. Egyszer mulcsolnom kellett (ez egy talajtakarási forma) fűnyesedékkel, de nem volt se fűnyíróm, se fűkaszám, úgyhogy nekiugrottam a kertnek metszőollóval. Félelmetesen gyorsan haladtam. És ugye, ha metszőollóval dolgozol, akkor közel kell hajolnod, figyelned kell, vagyis megismered a területet, a növényeket, a rovarokat. Rácsodálkoztam, hogy mekkora élet van a fű aljában. Azt gondoljuk, hogy csak tavasszal csíráznak a magok, de nem! Az élet egész évben folyamatosan ott van alul. Egyre inkább ráállt a szemem az apró részletekre.

Ez nem gátol egy idő után a cselekvésben? Hogy, akkor inkább le sem vágod a füvet?

Hogy kényszeres-e? Igen, van két véglet. Vannak napjaim, amikor én is romboló vagyok, nekiugrok az akácnak vagy az orgonának, és nem érzem magam rosszul miatta. A tarackot sem szeretem. Igaz, épp a taracktól kaptam a múltkor egy óriási leckét, ami elég nagy arculcsapás volt.

Ahol lakom, az épület és a betonszegély között van egy keskeny rés, ahová bekerült a tarack, és egy arasznyi vastag, áthatolhatatlan minisövény kerekedett belőle. Nekiugrottam a szokásos módon metszőollóval, és nagyjából öt perc alatt le is daráltam a felét. Ekkor egy nagyon erős, tűszúrás jellegű fájdalmat, majd kaparászást éreztem a kézfejemnél.  Odanéztem, és egy Agent X, vagyis imádkozó sáska kapaszkodott meg bennem. Tök vádlón nézett rám, hogy hé, te mi a csudát csinálsz itt? Én itt lakom! Odébb tettem és újra nekiugrottam a darálásnak. Akkor vettem észre, hogy mekkora élet van itt: pókok, ászkák, bodobácsok, poloskák, pajzstetvek, és az imádkozó sáska telelésre előkészített petecsomója, nagyon ügyesen beépítve, a tarack és a fal közé elrejtve. Olyan volt, mintha ledaráltam volna egy lakóparkot.

Vagyis cél a rendezett kert, minél kevesebb rombolással?

Számomra egy rendezett kert kialakításánál sokkal fontosabb az, hogy változatos élőhelyet teremtsek. Hagyok fű és ágkupacokat a rovaroknak, illetve hogy elinduljon egyfajta rétegelt komposztálódási folyamat. A lakótelepen, ahol élek van egy elhagyatott-elvadult park, ami nagyon sok ötletet ad, onnan inspirálódom, mert nem igazán ismerem mélységében azt, hogyan is működik az „élet, a homokon”.

Merthogy jelenleg te vidéken, de lakótelepen élsz?

Kecskeméten, egy teljesen kommersz, régi lakótelepen, ahol mindenki kampánykertészkedik, vagyis egy lendülettel, tavasszal és ősszel szinte minden kerti munkát elvégeznek.

Korábban pedig Budapesten éltél, részt vettél a ferencvárosi Grundkert 2.0, közösségi kert életében is. Miről szól tulajdonképpen ez a városi kertészkedés?

Számomra a közösségi kert egy többfunkciós tér. Egy kicsit szól ez a kertről és a növényekről, nagyobb részt a közösségről. Általában annyira steril környezetben élünk, hogy a növényekkel való foglalatoskodás egy pici parcellán, segít lelassulni és visszakapcsol a természethez. Ez egy lehetőség, hogy tudatosuljon bennünk, az, ahogyan élünk. Azt gondoljuk, hogy emberként mindent képesek vagyunk kontrollálni. Pedig az egész rendszer működik magától is. Én például sok kertészkényszert elengedtem. Nem kell folyton kapálni, gyomlálni, permetezni. A paradicsom egy intelligens lény, tudja, hogyan kell csinálnia, hogy neki a legjobb legyen. Persze azért a feltételeket biztosítani kell, hiszen balkonládában a méteres, bőven termőnek mondott paradicsomok is csak sínylődnek.

Magát a városi életmódot mennyire tartod fenntarthatónak? A vidékre költözés egy kimenekülés volt részedről?

A Ferencváros volt az első olyan hely, amit igazán az otthonomnak nevezhettem, és tényleg fantasztikus volt a Grundkert, de hoztam egy döntést, hogy tovább kell lépni. A budapesti élet fenntarthatatlanná vált, egyszerűen nonszensznek éreztem azt a típusú életet, hogy a fizetésednek a 75 százaléka arra megy el, hogy legyen villany, víz, gáz lakbér, és akkor még nem vettél bérletet, és nem ettél. Közben viszont volt lehetőségem megtapasztalni, mások hogyan élnek kisebb léptékben, lelassulva és kevesebb igénnyel. Vonzott ez az életforma, amire rezonált a férjem lelki világa is.

Mint mondtad, a közösségi kert a közösségi lét megéléséről is szól, egy egyébként individualista világban. Újabb társadalomkritika?

Eleve arra nevelnek, hogy mindig egyedül boldogulj, ne kelljen senkinek a segítségére szorulnod. De szerintem, ha nem muszáj, akkor nem kell ezt a törtetést erőltetni. Biztos baromi jó napi tizenkét órákat melózni a multinál, meg drága ruhákban mászkálni, meg trendi helyen enni, de bennem sokszor felmerül a kérdés, hogy megéri-e? Nekem a rendszerben, amiben dolgoztam, egy idő után Stockholm-szindrómám lett. Minden nap ugyanazt a monoton cuccot lőttem magamnak. Terepmunka, mintaválogatás, preparálás, csapdák gyártása és a többi. Rájöttem, hogy ennyi energiával lehetnék árufeltöltő is.

Ott is hagytad a kezdődő kutatói pályádat. Ezt milyen volt megélni?

Az első két hónap nagyon kemény volt. Sokat nyüglődtem, meg gondolkodtam azon, hogy jó döntést hoztam-e. De rájöttem, hogy eleve csak a véletlenek összjátéka volt amit korábban csináltam. Éreztem, hogy ez nem az igazi. Amikor leköltöztem Kecskemétre, nem volt semmilyen konkrét elképzelésem. Azt tudtam, hogy újra meg akarok tanulni aludni. Hiányzott a föld és a kert, úgyhogy elkezdtem partizánkertészkedni (tehát nem feltétlenül saját kertben, hanem ott, ahol éppen lehetőség van rá), önkénteskedtem egy adományboltban illetve tanítottam egy kis ideig nyelviskolában.  A férjemmel régóta szeretnénk egy tanyát venni, de mivel igazítani kell az igényeinket és lehetőségeinket a kínálathoz, valahogy még nem jött szembe a megfelelő. A cél az, hogy változatos életteret teremtsünk és törekszünk a minimalista létre, talán annyi a mottónk: ha van kerted és könyvtárad, akkor már megvan mindened.

Illetve előadásokat tartasz a paradigmaváltásodról, valamint az Ökopszichológiai Intézettel állsz partnerkapcsolatban. Mi is ez tulajdonképpen?

Az Ökopszichológiai Intézet alapítója, Molnos Zselyke biológus, ökopszichológus invitált az alapító stábba, ahol a meghívott partnerek különböző tudományterületekről érkeztek: biológusok, ökológusok, pszichológusok, pszichiáterek, mentálhigiénés szakemberek. Gyakorlatilag az ökopszichológia tömören arról szól, hogy a mai világban egy erős természettől való elidegenedési folyamatban élünk, ami megbetegíti a testet és a lelket egyaránt, ám ha visszaállítjuk a kapcsolatunkat a természettel, akkor mi magunk is gyógyulunk, cselekvőképessé válunk. Ebben a rendszerben rovarászként a mikrovilág nézőpontját képviselem, hogy milyen az, amikor közel hajolunk, és elkezdünk „látni”, észlelni. Ezt a nézőpontváltást ma már maximálisan a kertészkedésben élem meg a mindennapok során.

Globális felmelegedés és ökológiai összeomlás. Ma már a sajtó is rendszeresen foglalkozik a témával és az emberek ingerküszöbét is elérte. Mit gondolsz erről?

Ez egy nagyon érdekes dolog, mármint a kártevők szemével nézni a változó világot. Mezőgazdasági terepmunkáim kezdetén találkoztam először a gyapottok-bagolylepkével, amely délről húzódik lassan észak felé, ahogy egyre melegebbek a telek. Nagyjából száz kukoricatáblát vizsgáltunk, és míg első évben egy hernyót sem találtunk, a következő évben már fogtunk egyet vagy kettőt, a harmadik évben már minden egyes vizsgált kukoricacsőben legalább kettő volt. Ez csak egy példa a sok közül, számomra mégis emlékezetes. Érezni lehetett, hogy itt lesznek komoly gondok, de nem tűnt ennyire sötétnek a jövő.

Sokan érezhetik úgy, hogy teljesen felesleges bármit is tenni, megváltoztathatatlanul rohan a világ a pusztulás felé. De ha jól értem az ökopszichológia éppen erre a belső feszültségre keresi a választ és megoldást. Hogy hogyan lehet ezzel a helyzettel mégis kezdeni valamit. Jól értem?

Összességében igen. Azt hisszük, és azt is sulykolják belénk, hogy mi csak egy kis pötty vagyunk, egy légypiszok a tapétán, és nem tudunk olyan döntéseket hozni, amivel hatással lehetünk a rendszerre. Merthogy a kormányok, a nagy cégek… De felismerjük-e azt, hogy a piacot mi, fogyasztók diktáljuk? Ebben van az erő és a lehetőség! Facebookon például terjedt egy kép, valami hasonló üzenettel, hogy: „én úgysem lehetek hatással a rendszerre – mondta hét és félmilliárd ember”. Pedig, ha holnap mindenki úgy döntene Magyarországon, hogy nem eszik több Danone joghurtot, akkor a Danone joghurt eltűnne a hazai piacról. (A Greenpeace által végzett kutatás szerint a Danone a tíz legnagyobb műanyagszennyezést okozó nagyvállalat egyike – a szerk).

Fel kell szabadítanod magad annak a gondolatnak a terhe alól, hogy nem tudsz változtatni. De tudsz! Multi vagy kistermelő? Hazai vagy külföldi? Minden egyes „nem”-el, minden kifizetett fillérrel odateszed valami mellé a voksod. Mert a vásárlás egy voks. Igen, a hajó süllyed, ennek tudatában vagyunk, de te mégis dönthetsz úgy, hogy minden nap megpróbálsz hozzátenni ahhoz a világhoz, amiben élsz, és megpróbálsz minél kevesebbet és tudatosabban fogyasztani. Ez akár a változás gyújtópontja is lehet. Nagyon nehéz, de ettől függetlenül csinálni kell. Alkalmazkodni kell ahhoz, ami van, fel kell kelni, el kell ültetni a fát, át kell ültetni a növényt, be kell gyűjteni a magokat, és ki kell szórni őket. Hogy lélekben megnyugodva azt mondhasd: én, amit tudtam, megtettem. 

Iliás-Nagy Katalin beszélgetése Fetykó Kinga biológussal az Átlátszón jelent meg.




Hozzászólások

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés