Vissza az édenbe

magyardiplo.hu

2018. október 7. 10:55

Vissza az édenbe

Az emberi lényt hosszú ideig Isten kedves és minden más lénynél tökéletesebb teremtményének tekintették. Idővel ez a világnézet vesztett korábbi befolyásából, az ember felsőbbrendűségét azonban nem kérdőjelezték meg. Ma viszont sokan vitatják az élőlények hierarchiáját egy olyan erkölcs nevében, amely az egyenlőséget magasztalja.

Voltak idők, amikor René Descartes írásai az érettségire készülőkön kívül már nem sokakat borzongattak meg. Most viszont újra hivatkozási alapul szolgálnak, mégpedig az állatok érdekében kardot rántók érvelésében. Az utóbbi években ugyanis erősen támadják az állatgép koncepciót, amely szerint „a nem emberi lények az automaták egy fajtái, amelyek nem rendelkeznek a gondolkodás képességével”, hogy Aurélien Barrau asztrofizikust idézzük.

Descartes azonban, szemben egyes tanítványaival, az idézetben mondottaknál jóval finomabban érvelt, és mindenekelőtt arra kérdezett rá, hogy mi különbözteti meg az embert az állattól. Azt állította, hogy az ember, szemben az állattal, soha nem lenne képes automatává válni, mert képes a beszédre, ami a gondolkodás jele, függetlenül az érzékszervek jelzésétől, amelyek automatikusan indítanak egy-egy reakciót: „A beszéd az egyetlen jel és az egyetlen biztos jelzés a rejtett, testbe bezárt gondolatokról”. A gondolkodás ezáltal az emberi felsőbbrendűség bizonyítéka, az a sajátság, amely szerinte a halhatatlan lélekhez tartozik. Ha ez adott lenne az állatok számára is, nekik is halhatatlan lelkük lenne, „de ez nem valószínű” – elég az „osztrigákra” és a „szivacsokra” utalnunk, hogy kétségeink legyenek – véli Descartes. Ez a törés az ember és az állat között erősen kapcsolatban áll a keresztény hagyománnyal: az ember Isten kedves teremtménye.

A megkülönböztetés, amellyel Descartes operál, a gondolkodás képességén, másként szólva a logikán alapul, mint ami az emberi lény lényegi jellemzője. Ez ugyanaz a képesség, amelyet a Felvilágosodás és a Francia Forradalom üdvözölt, és amelynek a kritikai gyakorlását hosszú ideig az emancipáció egyik alapfeltételének tekintették. Ma azonban az állatok érdekvédelmének számos teoretikusa támadja az ember és az állat közötti ilyen megkülönböztetést, olyanok is, akik haladó gondolkodóként határozzák meg önmagukat. Elvetik a megkülönböztetés antropocentrizmusát, tévesnek ítélt univerzalizmusát (amelyet gyakran nyugatinak neveznek, és a kereszténység hatásának tulajdonítanak), illetve kiemelik, hogy ez a másság diszkriminálását jelenti. A gondolkodás képessége mint meghatározó kritérium önmagában való felsőbbrendűséget eredményez, amely az állatvédők szerint lehetővé tette, hogy kizárja az egyenlő bánásmódból mindazokat, akiknek, úgy látszott, hogy nincs eszük, túlságosan természetesek, bestiálisak, idegenek: a nőket, a rabszolgákat, a kisebbségeket és… az állatokat.

Más megfogalmazásban, az előjog, amely a gondolkodáshoz mint emberi specifikumhoz kapcsolódik, lehetővé tenné hierarchia létrehozását az élőlények között, főleg azok között, akiknek jogai vannak, és a többiek között, továbbá legitimálja az uralom, az elnyomás és az erőszak minden formáját. Az embernek, illetve az ember világmindenségben betöltött helyének ilyetén, teljesen absztrakt ábrázolását kellene lebontani ahhoz, hogy végre megszabaduljunk az uralkodó-alávetett egymást feltételező párosától, és semmi ne igazolja többé fennmaradását. És még ha az állat jelképezi is ezt a harcot, nemcsak arról van szó, hogy küzdjünk „gyengébb testvéreink” szenvedése ellen, hanem értékrendszerünk egy sokkal alapvetőbb változását jelentené, hogy eljussunk a mindenki közötti egyenlőséghez, és szakítsunk a „humanista erőszakkal, amely az emberi lény elitista koncepcióján alapul” – Corinne Pelluchon filozófus világos összefoglalása szerint.

Látjuk, hogy a tét fontos: a szexizmus, a rasszizmus és a fajizmus[5] (az a tény, hogy az emberi fajt más fajok fölé helyezzük) ugyanaz a harc. Amint az állatok ügyéről szóló viták kétségtelenül legmeghatározóbb egyénisége, Peter Singer bioetikus mondja, „az állatokkal szembeni diszkrimináció, ha kizárólag a fajuk elleni előítélet alapján történik, akkor egy erkölcstelen és védhetetlen formája az előítéleteknek, ugyanolyan erkölcstelen és védhetetlen, mint a rasszizmus alapján történő diszkrimináció”.

Ki ne hallott volna már olyan műsorokat, ahol a média a polip rátermettségéről, a bonobómajmok különféle képességeiről vagy a delfinek elképesztő adottságairól áradozik?

Hogyan tegyük lehetetlenné a diszkriminációt, hogyan alakítsuk ki az egyenlőség feltételeit a nem emberi lényekkel? Először is fel kell ismernünk, hogy nincs természeti különbség „közöttük” és „közöttünk”, a különbség csak a fokozatokban van, egy folytonos szál mentén. Néha akár erőszakoltan is hivatkozva a biológiára, az idegtudományra és az etológiára, és gyakran az emberszabású majmok viselkedését véve példaként, ez az elmélet tagadja az ugrást, és a folytonosság jegyében figyelmeztet arra, hogy genetikai örökségünk több mint 98%-ban azonos a csimpánzokéval. Azonkívül, elfogadva, hogy sokféle intelligencia létezik: „Az etológia évtizedek óta bizonyítja, hogy azok a híres jellemzők, amelyekről az ember azt állítja, hogy kizárólagosan rendelkezik velük, abszolút nem kizárólagosak. Hogy bizonyos állatoknak is van, a maguk módján, és más szinten olyasmijük, amit tudatnak, észnek, erkölcsnek, kultúrának stb. nevezünk” – emlékeztet rá Jean-Baptiste Jeangène Vilmer jogász és filozófus.

Breughel  Garden of Eden

Ki ne hallotta volna dicsérni a médiában a polip eszét, a bonobók adottságait, a delfinek képességeit? De még így is az „antropocentrikus”, tehát diszkriminatív értelmezés keretei között maradunk, amely az intelligenciát az „ember sajátjának” tartja, és erre a kritériumra alapozza az egyenlőség megítélését is.

Tehát egy másféle kritériumot kell feltételeznünk, más meghatározást, hogy képesek legyünk befogadni, sőt meghaladni a másság kirekesztését, és létrehozni a valódi egyenlőséget: ez a kritérium pedig a szenvedés észlelése és az ebből eredő következmények.

„Ha egy lény szenved, nincs semmilyen erkölcsi alapunk arra, hogy ne vegyük figyelembe a szenvedését – magyarázza Peter Singer. – Bármi legyen is egy adott lény természete, ha szenved, akkor az egyenlőségi elv megköveteli, hogy szenvedését hasonló módon vegyük számításba, mint bármilyen más lény hasonló szenvedését. Abban az esetben, ha egy lény nem képes a szenvedésre vagy örömérzetre vagy boldogságra, akkor nincs mit figyelembe venni. Ezért az érzékenység (hogy ezt a rövid, de kissé pontatlan kifejezést használjuk a szenvedésre vagy örömre való képességről) az az egyedüli védhető kritérium, amely szerint meghatározhatjuk, hol kell a mások érdekeit figyelembe vennünk. Bármilyen más kritérium szerint – mint az intelligencia vagy a racionalitás – a másik érdekeinek figyelembevétele szűkebb korlátok közé kerülne. Ráadásul egy másik kritérium alkalmazása elkerülhetetlenül csakis önkényes kiválasztáson alapulna, és miért válasszuk ezt a kritériumot inkább, mint egy másikat, például a bőr színét?”

Ezt a kritériumot az „érzelemérzet” terminológiájával jellemezzük. Az angolszászból kölcsönzött neologizmus, nyelvi újítást az Antifajizmus c. lap 26. számában így határozták meg: „a legfontosabb dolog a világon, lehet, hogy az egyetlen, ami számít: a tény, hogy egyes lények képesek érezni, és vannak érzelmeik, és hogy ebből következően a legtöbbjüknek (mindnek?) vannak vágyaik, céljaik és csak rájuk jellemző akaratuk”. Röviden, ez azt jelzi, hogy „a képesség az érzelmekre és a gondolatokra meghatároz egy saját, szubjektív szellemi lényt”. Corinne Peluchon pontosítja: „Egy érzelemérzetre képes lényt egyéni és sajátos, saját élettörténettel, választásokkal, amelyek nem mindig köthetők a túléléshez szükséges érdekeihez és a fajra jellemző viselkedési normákhoz. Az érzelemérzetre képes lény első szám első személyben éli az életét”.

Az állat tehát nemcsak egy „érzékenységgel bíró lény”, hogy a jogi definíciót idézzük, hanem egy személy. Mivel az állatnak saját személyisége van, a multikulturalizmus és a kisebbségi jogok egyik jelentős elméleti szakembere, Will Kymlicka kanadai filozófus, képes volt bejelenteni: „itt az ideje, hogy elvegyük az emberektől az emberi jogok privilégiumát”, kiterjesszük a „nem emberi személyekre”, és ezáltal megadjuk számukra azokat a jogokat, amelyek biztosítják a méltányos együttélés formáit, például az emberi közösségekkel.

Amennyiben „a (politikai) liberalizmus a gazdag és sokrétű egyetemes emberi jogok harmonizálását, illetve tagolt és jól differenciált politikai, kulturális és kapcsolati tagsági jogokat jelent az adott csoportok függvényében”, akkor itt az ideje, hogy az állatok is kapjanak politikai jogokat, figyelembe véve, hogy közösségeket alkotnak. A vadállatokat a szuverenitás joga illeti meg, a háziállatokat pedig az állampolgárság egy bizonyos formája, ami azt jelenti, hogy képviselni kellene őket.

Will Kimlicka és Sue Donaldson a súlyosan fogyatékos emberekkel kapcsolatos munkákra támaszkodva gondolták végig a háziállatok állampolgárságának lehetőségét. Arra hivatkoznak – ez egyébként a demokráciát megvetők jólismert közhelye –, hogy a politikai döntések az emberek esetében sem mindig a racionalitás és az adekvát helyzetfelismerés jegyében történik.

Will Kimlicka és Sue Donaldson javaslatai meglepőnek látszanak. És az állatok ügyének más elméleti szakemberei sem mindig osztják a javaslatok teljes körét és főleg különböző irányú kiterjesztését. De meg kell mondanunk, hogy azok az eredeti problémafelvetésből következnek. Ha azt állítjuk, hogy az ember gondolkodásra való képességét erősen túlértékeljük, illetve jogokra biztosító kritériumként vesszük figyelembe, és ez egy formája a kirekesztésnek, ezért helyette az érzelemre való képességet fogadjuk el központi értékként, akkor ezzel elkerülhetetlenül egy radikális átalakításhoz jutunk. Az embert „naturalizáljuk”, megfosztjuk „felsőbbrendű” jellemzőitől, és kizárólag érzelemérzetre való képességét emeljük ki.

Az emberi jogok alanya ezek után már nem az az állampolgár, aki képes a gondolkodásra, és ezáltal egyenlő a többi emberrel, hanem egy „elméleti fikció” – mint azt Corinne Peluchon megjegyzi – hiszen „eltöröltük azokat a jellemzőket, amelyek más emberi és nem emberi lényekkel összekötik, és azt hittük, hogy szubjektív lényünket kizárólag a szabadságunk határozza meg”. Eközben elfelejtettük „testiségünket, sérülékenységünket és azokat az életfeltételeket, amelyek abból következnek, hogy nemzés által jöttünk létre”. Ezzel „új antropológia”, jött létre, amely felrobbantja azt, amit esszencializmusnak érzékelünk (a híres „tisztán emberit”), hogy helyettesítsük a különbözőség felértékelésével. Ezzel ugyanakkor üdvözöljük a humanizmus végét a minden élő iránti tisztelet jegyében. „A tisztán emberi? – talán az arrogancia” – vonja le a következtetést Frans de Waal, a főemlősökkel foglalkozó tudós.

Az emberi agy az egyedüli agy az állatvilágban, amely képes összeegyeztetni az ismétlést és a változást. Úgy látszik azonban, hogy ennek a megközelítésnek egészében több vitatható pontja is van.

Ha az ember ténylegesen egy állat, attól még „nem olyan állat, mint a többi”. A csimpánzokhoz képest a híres 2%-nyi genetikai eltérés (az egérhez képest 20%) meghatározó, mert a genom mutációi befolyásolják a fejlődésben szerepet játszó gének szabályozó elemeit, sőt más gének expressziójának szabályozóit is. A gének nem redukálhatók egy egyszerűen számszerűsíthető indifferens tömegre. Mi több, és ez a meghatározó, az agy a genomból egy jól strukturált és funkcionálisan veleszületett szerveződést kap, de ez egyúttal hordozza a fajhoz kapcsolódó korlátozásokat és azokat lehetőségeket is, amelyek csak a kihasználásukra várnak. Ezek a lehetőségek próbára kerülnek a korai környezetben, és ez alakítja ki az adottságokat. André Bourguignon és Cyrille Koupernik szakértők szerint „a tisztán emberi abban a lehetőségben van benne, amely csak az emberre jellemző, miszerint képes kifejleszteni a jelképezés és absztrakció területét. [...] Az emberi agy rendkívüli gazdagsága révén az egyedüli agy az állatvilágban, amely képes összeegyeztetni az ismétlést és a változást. A genetikai és epigenetikai [nem a genetikai programból eredő] utasítások ismétlése lehetővé teszi számára, hogy biztosítsa stabilitását és a túlélését. Ezzel szemben az ezekkel a kognitív sémákkal szembeni szabadsága az alapja a tudásának és hatalmának is. A saját fejlődésének legfontosabb cselekvője”.

Ha megkeressük azt, ami az emberiben emlékeztet a velünk született részre, vagy hangsúlyozni akarjuk az állatban a saját megszerzett részét, beleütközünk néhány különbségbe. Ilyen a reflexív képesség (a tudat, amely magát az öntudatot hordozza), a tudás felhalmozása, az absztrakció lehetősége vagy a nyelv. Az utóbbi nem redukálható sem jelekre, sem kommunikációra, viszont utalhat elképzelésekre, ötletekre, játékra, terjesztésre… Tagadni vagy semlegesíteni ezeket a különbségeket, és helyettük kiemelni mint egyetemes kritériumot az érzelemre való képességet nem egyszerűen egy trükk: lényegét tekintve ez egy választás az erkölcs nevében – miközben az univerzálisan „erkölcsös” fogalma, maga is épp az emberi képességekből származik.

Ráadásul ez a logika néha elképesztő következtetésekhez vezet. „Nem gondolom, hogy egy újszülött megölése egyenértékű lenne egy személy megölésével” – írja Peter Singer a La Recherche-ben (2000 októberében). Emlékezzünk rá, hogy ebben a logikai keretben egy személyt saját öntudata határozza meg, amelyet minden alap nélkül tulajdonítanak a jövő és a múlt érzékelésének, a kapcsolatokra és a kommunikációra való képességnek, vagyis egy ilyen készségektől megfosztott emberi lény nem tekinthető személynek.

Következésképpen, „megölni egy csimpánzt rosszabb, mint megölni egy embert, aki veleszületett fogyatékossága miatt nem tekinthető egy személynek”. Hasonló értelemben és még mindig a másság szempontját hordozva, Arne Naess, a „mély ökológia” (deep ecology), pápája szemrebbenés nélkül jelenti ki egy interjúkötetben (Wildproject, 2009), hogy a „nem emberi élet különböző formáinak fejlődése megköveteli, hogy az emberi populáció »jelentősen« (sic!) visszaszoruljon”.

A felszabadítás eszközeként kidolgozott és más antidiszkriminációs küzdelmekkel összekapcsolt elmélet nyomán (bár megjegyezzük, hogy a ma élő emberek kizsákmányolása nem egy központi probléma, épp csak a forma kedvéért említik) a „nem emberi személy” fogalma nagy valószínűséggel nem fog megállni az állatok ügyénél. Máris elkezdődött a bűvölés a fák intelligenciájával: A fák titkos élete (Les Arènes, 2017), Peter Wohlleben könyve óriási siker volt, Christopher Stone pedig, a Les arbres doivent-ils pouvoir plaider? (Pereskedhessenek-e a fák, Le Passager clandestin, 2017). Mind a két könyv amellett érvel, hogy jogokat kapjanak az erdők, az óceánok és a folyók, ugyanakkor vitatják azt a gondolatot, hogy a természet az ember számára létezne. Érdekeiket jogalanyként, akiket védnökök képviselnek, mint például a fogyatékkel élő személyek esetében, kellene figyelembe venni az– 2017-ben Indiában Uttarakhand állam elismerte a Gangeszt mint élő entitást, amely jogalany státuszt kapott, a vele járó jogokkal. Még nem vagyunk a mesterséges intelligenciák „új másságánál”, de már elkezdődött az erről való gondolkodás is: amikor Párizsban a Grand Palais-ban (2018-ban) megnyitottak egy kiállítást „Művészek és robotok” címmel, a Télérama megkérdezte: „Ki is itt a művész?”. Az Európai Parlament pedig, arra hivatkozva, hogy a robotok képesek tanulni és önállóan cselekedni, tanulmányozza a lehetőséget, hogy jogi személyiséget adjon nekik. Nem lehet kizárni, hogy érző lényekké válnak…

Írta: Evelyne Pieiller
Fordította: Hrabák András     




Kapcsolódó anyagok A homo sapiens elveszti monopóliumát: Jogot az állatoknak!

Hozzászólások

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés