Az emberiség a megfőtt béka csapdájában

Marosán György - forrás: nepszava.hu

2018. szeptember 23. 21:13

Az emberiség a megfőtt béka csapdájában

Egykor a tudomány érveire támaszkodva törekedtek meggyőzni a társadalmat, most a tudomány tekintélyét igyekeznek lerombolni. Az így elbizonytalanított polgár beleegyezése szinte bármihez megszerezhető. Amit eddig tettünk az csupán késlelteti, de nem akadályozza meg az összeomlást.

A megfőtt béka szindróma (boiling frog syndrome) az élőlények alkalmazkodását megvilágító kedvelt metafora. Egy eredetileg soha el nem végzett, de szemléletes magyarázatot kínáló kísérletre utal: a forró vízbe ejtett béka azonnal kiugrik, ám, ha hideg vízbe helyezik, amit lassan melegítenek, gyakorlatilag megfőzhető, mert hozzászokik a fokozatosan forróvá váló közeghez. A metafora jól szemléleti az egyre kényelmetlenebbé váló helyzethez való öntudatlan alkalmazkodást. Egy házasság elhidegülése, egy barátság megszakadása, egy vállalat hanyatlása, egy párt bukása többnyire éppen ilyen helyzetre vezethető vissza. Miközben a közvetlenül érintettek – látszólag – gyanútlanok, az elfogulatlan szemlélők már világosan látják a szomorú véget. Most azonban, mintha az egész emberiség esett volna a megfőtt béka csapdába. Évekkel ezelőtt jelent meg a The New Yorker hetilapban egy karikatúra. A képen az öreg amerikai házaspár reménytelenül szemléli – a korábban fákkal és dús növényekkel szegélyezett - házuk körüli kietlen és kiszáradt homoksivatagot. Egyikük elkeseredetten így szólt a másikhoz: "Az egészben az a legszomorúbb, hogy azoknak az átkozott környezetvédőknek lett igazuk!" A képet viccnek szánták, és magam is elmosolyodtam rajta. Amikor azonban nemrég megpillantottam a Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America (PNAS) cikkét - Steffen, W. et al: Trajectories of the Earth System in the Anthropocene. 2018 aug. 14. - lefagyott arcomról a mosoly.
A kutatók - kísérletek sokaságával alátámasztott - következtetése: a Föld válaszút előtt áll. Az egyik irány: tovább haladni az úton, amely környezetünk elviselhetetlenül forróvá válásához vezet. A "Hothouse Earth" pontos megfelelője az egye forróbbá váló vízben fövő békáéhoz. A másik irány: a széthúzó érdekek sokasága ellenére, kitartóan elkezdeni dolgozni a fenntartható helyzet létrehozásán. Ahhoz azonban, hogy az élhető körülményeket helyreállítsuk – ez az elmúlt hónapok forrósága és a mind gyakoribbá váló természeti katasztrófák tükrében halaszthatatlan –, mindenekelőtt jelen helyzetünkkel kellene tisztába jönni.

A változás ugyanis, ami előtt állunk: egy földtörténeti léptékű - bolygónk életében időről időre előbukkanó – átmenet. Ilyenkor az evolúció szokásos lassú és fokozatos menetét az élet körülményeinek gyökeres módosulása váltja fel. Ez részben tömeges kihalást idéz elő, részben gyors adaptációra készteti az élőlényeket. Ám a földtörténet természeti folyamatok által meghatározott módosulásától eltérően a társadalmi átmeneteket az ember maga idézi elő. Tevékenységével átformálja környezetét és olyan új nyomvonalat alakít ki, amelyről azután az utódok már nem tudnak letérni.

Az első ilyen alapvető – bár nem tudatos – választás: leszálltunk a fáról. Innentől kezdve a biológia helyett a kultúra határozta meg sorsunkat. Az elődök legfontosabb tapasztalataikat nem a génekben, hanem a kultúra alkotásaiban hagyták örökül a későbbi nemzedékek számára. Az ember által teremtett mesterséges környezet mind kellemesebb és kényelmesebb életfeltételeket kínált. Még azok is, akik úgy vélik, jobb lett volna a fán maradni, búslakodásuk közben az emberi civilizáció jótéteményeit használják.

A következő átmenet a földművelésre való áttérés és a letelepedés volt. A Föld egyre több embert volt képes eltartani, és mivel a nagyobb csoport-méret előnnyé vált, a "sokasodjatok" lett a jelszó. Megnőtt az emberi közösségek mérete, felgyorsult a kulturális evolúció, vagyoni különbségek jöttek létre, és "feltalálták" a tulajdont. Az addig egalitárius közösségek egyenlőtlenné váltak, aminek "kezelésére" létrehozták hatalmi hierarchiát és az államot. Az élelem kiszámítható lett, de – a gyorsan növekvő lélekszámhoz mérten - viszonylagosan szűkössé is vált. Ez az ember átlagmagasságának csökkenéséhez vezetett. Stockholmban, a Vasa hajón tett látogatásom során csodálkozva vettem észre: a matrózok fekvőhelyei mintha gyermekágyak lettek volna. Ez azért van – magyarázták – mert a 17. századi emberek, mai szemmel kicsik, alig 150 centisek voltak. A 20. század folyamán azután - a jólét hatására - fokozatosan megnőtt a méret.

Újabb átmenet küszöbén

Az újabb, globális átmenetet tulajdonképpen már az ipari forradalom előre vetítette. A gazdasági növekedés – igaz, kezdetben csak egyes térségekben – felgyorsult és a fogyasztás bővült. Ezzel párhuzamosan azonban az addig egymás mellett haladó társadalmak mezőnye széthúzódott: mindinkább elkülönültek a modern, fejlettek és elmaradó fejletlenek. Egészében azonban az emberiség gazdasági és társadalmi fejlődése dinamikusabbá vált. A XX. század robbanásszerű népességnövekedést hozott, ugyanakkor a fogyasztás is ugrásszerűen nőtt. Megteremtődött a feltétele, hogy néhány nemzedék alatt a korábbi elmaradott társadalmak és szegény osztályok kiemelkedjenek.

A XX. század utolsó harmadában mindenki ugyanarról álmodott: gazdag, szabad, fejlett és egyenlőbb társadalommá válni. Ám miközben több milliárd ember számára reális esély lett a jólét és a szabadság, nem várt módon – valójában nem is olyan váratlanul – az emberiség egy újabb átmenet küszöbéhez érkezett.

Az átmenet közeledtéről a közvélemény először a kutatók sikerkönyveiből – R. Carson: Silent Spring, majd D. Meadows et. al. The limits to growth, és M. Mesarovic - E. Pestel: Mankind at the Turning Point – kapott hírt. De a gyökeres változásra utalt a neves rendszerkutató - Kenneth Boulding - a növekedésre vonatkozó aforizmája is: "Aki azt hiszi, hogy az exponenciális növekedés végtelenségig tarthat egy véges világban, az vagy őrült, vagy közgazdász." Végül, a szisztematikus vizsgálatok nyomán világossá vált: az emberiség új fejlődési szakaszba lépett. Az elmúlt évtizedben fokozatosan elfogadást nyert: az ember tevékenységének a föld ökoszisztémájára gyakorolt hatása következtében egy új földtörténeti korszak – az antropocén – jött létre. Maga az elnevezés arra utal: a földi élet alapvető feltételeit – eltérően a korábbi korszakoktól – döntően az ember formálja. Egy ideig még folyt a vita arról, hogy mikortól kezdődött az új korszak, ám ez nem érintette a lényeget: az új földtörténeti korszak lényegesen megváltoztatta minden élőlény létezésének feltételeit. Az átlagember azonban azt olvasta ki a vitákból, hogy a szakemberek nem értenek egyet, és ő nem tudja eldönteni, kinek van igaza. Erre a bizonytalanságra rájátszott a populizmus új befolyásolási stratégiája. Egykor a tudomány érveire támaszkodva törekedtek meggyőzni a társadalmat, mostantól azonban éppen a tudomány tekintélyét igyekeznek lerombolni. Az így elbizonytalanított polgár beleegyezése szinte bármihez megszerezhető.

Pedig az írás - másfél évtizede - ott volt a falon. A tudományos közlemények egybehangzó megállapítása: az ember befolyása a globális környezetre felülmúlja a természeti erők hatásait. A most idézett cikk - Trajectories of the Earth System in the Anthropocene - azonban továbblépett: felrajzolta a különböző viselkedéshez kapcsolódó, eltérő jövőkbe vezető esemény-szálakat. Az emberiség lehetséges "pályagörbéinek" - a fejlődés valóságos alternatíváinak - azonosítása világossá tette a következményeket.

Immár tagadhatatlan: a jelenleg követett pálya katasztrófához vezet.

Ennek tudomásul vételét részben az hátráltatja, hogy a helyzet nehezen átlátható, részben pedig az, hogy a különböző fejlettségi fokon álló társadalmak eltérő módon járulnak hozzá a helyzet kialakulásához és eltérő módon érinti őket az átalakulás. Ám a fejlett gazdagok illetve a fejlődő szegények egyaránt megszokott életmódjuk alapvető megváltoztatására kényszerülnek. Ezt azonban mindenki vonakodva vállalja.

Fokozott elővigyázatosság

A helyzetet S. Lem híres könyve - a „Solaris” – példájával szeretném megvilágítani. A Solaris egy hatalmas, óceánnal borított és egyetlen intelligens lényként (!) viselkedő bolygó. Ez a „lény” szinte megfejthetetlen a Földről érkezett tudósok számára. Ők ugyanis a számukra egyedül természetes gondolati modellt - saját bolygójuk sokféle önálló entitásból és elkülönülő szuverén nemzetéből felépülő rendszerét - próbálják alkalmazni. A Solaris – ezt megerősítette Lem maga is - a megismerhetetlennel való találkozásról szól. Lehetséges, hogy saját világunk érthetetlensége is részben abból fakad, hogy Földünk ebben az évtizedben vált a Solarishoz hasonlóvá. Az addig elkülönülő részek elválaszthatatlanul egybekapcsolódtak. Glóbuszunk egybefüggő gazdasági, környezeti, politikai és társadalmi ökoszisztémává vált. Az összeomlás csak akkor kerülhető el, ha a globális rendszer sorsát döntő mértékben meghatározó ember viselkedése alapvetően megváltozik.

Az embert mindig is a – hol az ösztönök, hol a kultúra, hol a műszaki protokollok által előírt - óvatosság vezérelte. Ám az óvatosság követelménye a globális ökoszisztéma kialakulásával szigorodik. Már nem elegendő akkor tartózkodni valamely cselekedet megtételétől, ha a tudomány kimondja a végső szót annak kockázatos és veszélyeket előidéző voltáról. Ebbe az óvatosságba ugyanis belefér, hogy amíg a tudomány nem foglal állást egyértelműen, addig megteheted azt, mit akarsz. Az új helyzetben az emberiségnek – ismételgetem egyre aggódóbban - a fokozott elővigyázatosság (precautionary principle) szabályát kellene alkalmazni. Ha valamilyen hatás valószínűsíthető következményeiről – pl. a globális felmelegedésről - a tudomány ugyan még vitatkozik, de egyetértés van abban, hogy ez a hatás az emberi társadalmak túlnyomó többségét súlyosan érintheti, akkor tartózkodni kell minden olyan akciótól, amely ezt a hatást kiválthatja vagy fokozza. Ez gyakorlatilag azt jelenti: újra kell gondolni az egyének, a vállalatok és a társadalmak megszokott viselkedési módját. Tovább nem halasztható, hogy változtassunk megszokott életmódunkon és együttműködési készségünkön.

A változás, ami előtt állunk, éppen olyan alapvető, mint amikor „leszálltunk a fáról”, vagy amikor letelepedtünk. Évezredekre volt szükség megtanulni az idegenekkel való együttélést, és megszokni, ha bármit tenni akartunk, meg kell szerezni mások beleegyezését. Most eljutottunk oda, hogy a föld minden lakója elképzelhetetlenül közel került egymáshoz. "Ha mozdulunk – írta Konrád György több évtizede – nem a természettel, egymással kerülünk szembe, s ami korábban az önszabályozásé volt, a tervezés feladata lett." Ebben a helyzetben az alkalmazkodás szokásos stratégiája, hogy megpróbáljuk a helyzetet elviselhetőbbé tenni – pl. energiatakarékos légkondicionáló berendezésekkel - kevés. Amit eddig tettünk az csupán késlelteti, de nem akadályozza meg az összeomlást.

Jelenleg még úton vagyunk afelé, hogy a Föld melegházzá váljon. Az emberiséget a fokozatosan forróvá váló vízben megfőtt békához hasonlítani ezért nem metafora. Tudományos cikkek tucatja bizonyítják, hogy a "Hothouse Earth" a jövőt pontosan előre vetítő modell. Amit eddig tettünk, az nem hárítja el, legfeljebb lassítja, az elkerülhetetlen véget. Unokáink pedig - a The New Yorker karikatúra öreg házaspárjához hasonlóan – bennünket átkozva fogják ismételgetni: "Az egészben az a legszomorúbb, hogy azoknak az átkozott környezetvédőknek lett igazuk". Amikor tehát az olvasó mindenfelől - az egyénektől, a pártoktól, a vállalatoktól, és a nemzetektől is - egyre ingerültebben azt hallja, "tegyük magunkat az első helyre", gondoljon – szorongva! - arra: pontosan ez a gondolkodásmód vezetett a XX. század két világégéséhez. Az emberiség túlélése a XXI. században ennek tükrében attól függ: hajlandók vagyunk-e változni, készek vagyunk-e másokkal finoman összehangolódni, és képesek vagyunk-e rátalálni a fenntartható viselkedésre?




Hozzászólások

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés